Gyógyulok...

Át fogok térni a nappali blogírásra, mert egyre fáradtabb vagyok az állandó éjszakázástól. :D Jelentem, hogy elkezdtem gyógyulni. :) Most már tényleg úgy érzem, hogy jobban vagyok, de azért 1-2 hét még biztos kelleni fog, amire teljesen rendbe jövök.

Ma kaptam otthonról egy tök jó hírt, amitől nagyon happy lettem, - ezúton is köszi Anya!!!

Mostanában egyre többször van itt elegem dolgokból, valószínűleg azért is, mert honvágyam van, meg azért is, mert közeledik a karácsony, és feszült vagyok, hogy nem lehetek otthon. Ezen kívül az utóbbi napokban egyre jobban idegesít Beatrice. Tudom, hogy fáradt, meg hogy folyton stresszel, és ideges, de azért lássuk be, hogy nekem sincs túl egyszerű dolgom... idegen ország, idegen város, idegen család, idegen nyelv, idegen emberek, és még sorolhatnám. Próbálom tartani magam, de az ő negatívsága sokszor annyira átragad rám is, hogy az hihetetlen. Gyakran nem értem mit miért mond, és mit miért csinál, nekem kicsit logikátlannak tűnnek a cselekedetei. Néha elegem van abból, hogy mindig én legyek megértő, mindig én toleráljak, mindig én oldjam meg a dolgokat... Hát nem, nem azért vagyok itt. Én is fáradt vagyok, és nekem sem tetszik sok minden, mégis igyekszem normális lenni. Egyébként semmi tragédia nem történt, ezt csak azért írtam le, hogy megnyugodjon a kis lelkem. :D 

A tegnapi napnak is volt két pozitívuma: 1.) beszéltem Ágivaaaaal!!! 2.) voltam a suliban a Christmas play-en

Viszont volt negatívuma is: Sekai megint elkezdte a hülyeségeit, B. amiatt is tökre ki volt bukva, megértem. Kezdődött azzal, hogy reggel 8-kor kopogtatnak, kinyitom az ajtót, és ott állt Mason, hogy az anyja üzeni, vigyem el őt is a suliba. Azt hittem, hogy az agyam eldobom. Készülődünk-készülődünk, már nyitom az ajtót, hogy indulunk, erre Mason közli velem, hogy adjak neki chips-et, mert ő éhes. Áhh, mondom nem, nincs semmiféle chips, mire ő elkezdett bőgni. Remek, de engem ilyenekkel nem lehet meghatni. :) Aztán... délután a Christmas play után hamarabb elhozhattam Zane-t a suliból, így már 15.18-kor itthon voltunk. Veszem le a kabátomat, ránézek a telefonomra, látom jött egy sms. Hát persze, hogy Sekai volt az, csak annyi, hogy légyszi Masont is hozd el a suliból. Olyan dühös lettem, amilyen még talán sose, dúltam-fúltam, hogy én márpedig vissza nem megyek. Próbáltam hívni, nem vette fel, gondoltam: OK, akkor ott marad a gyereked a suliban, és punktum. Nem szeretem ezt, amikor vki nem elég, hogy szívességet kér, hanem még kellemetlenséget is okoz, és az időmmel játszik, pofátlan. Mert ő tipikusan az. Ha az első alkalom lett volna, akkor talán még elviselném, de így nagyon sokadszorra már rettenetesen elegem van belőle. Egész héten mi hurcoltuk suliba-suliból Masont, és ráadásul annyira gerinctelenek, hogy mi elhozzuk ide hozzánk (vagyis én), és ő (vagyis Cristina) meg jön érte fél 6-ra (!!!), holott megígéri háromnegyed 4-re. És ugye tudjuk, hogy otthon van, és semmi akadálya se lenne, csak a puszta lustaság. A másik meg, amit Sekai folyamatosan csinál, hogy reggelente általában 8-kor telefonál, hogy segítség kellene neki, délután meg 3-kor, amikor persze, hogy igent kell, hogy mondjunk, mivel az idő rövidsége miatt tudjuk, hogy nem igazán fog mást találni, aki segítene neki. Szóval eléggé aljas, és számító, röviden ez a véleményem róla. És most, hogy leírtam mi a bánatom, gyorsan elfutok a boltba, meg összeszedem Zane-t a suliból. :) Holnap lesz kerek 100 (!!!) napja, hogy itt vagyok!