Megint késve írok a blogba, mert történt velem egy kis baleset, és kínlódok, nem bírok lábra állni. :( Szombat este ünnepeltük Zane szülinapját, itt voltak a szomszéd gyerekek is, mert Sekai éjjelre ment dolgozni, és nem volt kire hagyni őket, akikhez mostanában szokta vinni, azok nem voltak otthon, így hát maradtunk mi. Nem volt egyszerű este, a fiúk rosszalkodtak, Vanessa meg sírt az anyja után, jó későn kerültünk ágyba, kb. 11-kor. Reggel Beatrice 7-re ment dolgozni, így fél 7-től egyedül voltam itthon a gyerekekkel. Persze Maison nem bírt magával, nagyon-nagyon mérges és ideges voltam, pláne hogy az anyjuk se jött értük a megbeszélt időpontban, csak kerek 1 órával később. Akkor is még fel-alá rohangáltak, ordibáltak, egyszerűen nem tudnak viselkedni, ha idegen helyen vannak, akkor azt hiszik, hogy mindent szabad. Fél 10 körül végre megjött Sekai, feljöttem az emeletre Vanessa-ért, közben Maison is felrohant, kértem, hogy a táskájukat meg azt a bazi nagy plédet - amit mindig hoznak magukkal, mert Vanessa anélkül nem tud elaludni - vigye le, hogy én le tudjam vinni Vanessát, de persze neeeem, már miért is hallgatott volna rám, így hát vittem én azt is... Hát ekkor történt a baleset is, h nem láttam attól a ***** plédtől az utolsó lépcsőfokot, és nagyobbat léptem, rá az utolsó lépcsőfok élére, és bumm... :( A bokám kifordult, vagy kificamodott, nem is tudom hogyan mondják ezt szakszóval. Vagy 20 percen keresztül meg se tudtam szólalni a sírástól, annyira fájt, bedagadt minimum a háromszorosára. :( Sekai rögtön hívta B.-t, ő meg kérdezte, hogy hol fáj, meg hogyan fáj, meg rá bírok-e állni, tudok-e menni, ajjjh, de nem, erre mondta, hogy Sekai vigyen be a kórházba, de én mondtam, hogy nem-nem-nem megyek, nincs is biztosításom, hogy is mehetnék, max. ha pár nap után is ezt érzem, mint most, hogy tényleg nagy a gáz. :( Alig bírok lábraállni, a csillagokat látom közben, annyira fáj, és abszolút nem tudok lépcsőzni. :( Tegnap du. még erőltettem, mert Zane-nel ketten voltunk itthon, és muszáj volt, de ma már feladtam, nem megy. Szóval... Sekai adott 2*200mg Ibuprofent, + 2*500mg Paracetamolt, hogy legalább a fájdalom enyhüljön, aztán hazamentek, mondta, hogy majd még később átjönnek megnézni, hogy hogy vagyok. És addig ne álljak lábra, csak feküdjek, borogassam, polcoljam fel stb. Ahhhha, hát persze, de mindezt mégis hogyan, ha Zane a nyakamon van?! A minimum az lett volna ezek után, hogy átviszi őket magukhoz, míg B. nem jön haza, hogy tudjak pihenni, de neeem, fel sem merült ez benne. Beatrice fél óránként felhívott, hogy jobban vagyok-e, hol fáj, meg mennyire, éreztem a hangján, hogy tényleg nagyon aggódik értem. Zane is olyan édes volt, én lefeküdtem a kanapéra, tett 4 párnát a lábam alá, és hozta a kis foteljét, odaült a kanapé mellé, egyesével adagolta a Smartiest, és mondta, hogy ha azt megeszem, akkor jobban leszek. Tüneményes volt. :) Volt egy kb. fél órás időszak, amikor elszunnyadtam, kiütöttek a gyógyszerek, arra ébredtem, hogy Zane simogatja a lábamat, és betakarta a bokámat. :) Egyszerűen imádom, annyira okos és édes tud lenni. Felkeltem, mert közben B. is hívott, Zane hozta a tanulós laptopját, hogy azzal játszunk, mert akkor tudok feküdni. Elvoltunk egy csomó időn keresztül, aztán 6-kor vacsi, cornflakes tejjel, fél 7-kor zuhi... mondtam neki, hogy most tényleg jól kell, hogy viselkedjen, sietnünk kell, mert nagyon fáj, ha állnom kell. 10 perc alatt kész voltunk, egyedül felöltözött stb. 7-kor lefektettem, meséltem neki, mese végén mondta, hogy gyógyuljak meg mielőbb, aludjak jól. :) Beatrice 8 körül ért haza, egyből rohant fel a szobámba, hogy hogy vagyok, mutassam a lábamat. Megnézte, mondta, hogy öltözzek, be kell mennünk a kórházba. Mondtam, hogy neeem, szerintem rendbe fog ez jönni, majd ha holnap este is hasonló lesz a szitu, akkor talán, de én otthon is csak akkor megyek dokihoz, ha tényleg muszáj. Nézegette a lábomat, tekergette, nyomogatta, mondta, h álljak rá, akkor hogy meg hol fáj, és ha megyek, akkor hogy, hozott vmi mentholos piros krémet, azzal megmasszírozta a lábamat, mondta, hogy ez kicsit segíteni fog. Meg hozott inni, + gyógyszert, kérdezte hogy mennyit + mit vettem be pontosan. És mondta, hogy aggódik, nem hiszi el, hogy vele is csak rosszak történnek, és hogy olyan rosszul érzi magát, mert ő amint megtudta mi történt, megpróbált haza kéretőzni, de nem engedték. Elszidta Sekai-t, és hogy most már fix, hogy többet nem jöhetnek ide azok a gyerekek... hát, de ez már kicsit késő bánat. :( B. olyan jóságos, mindenkinek mindig próbál(na) segíteni, hát ebben rokon lelkek vagyunk, csak én már azért tanultam a korábbi szitukból, és nem hagyom magam kihasználni.
Sekai meg amúgy úgy felhúzott, mert azt mondja nekem, hogy azért történt mindez, mert papucsba jöttem le a lépcsőn... áhhh, ez a tipikus fogjatok le szitu... 26 éve papucsban közlekedek, otthon is, ugyanígy, mégse történt velem soha ilyen, meg mégcsak hasonló sem... azért volt, mert a hülye gyereke abszolút nem fogad nekem szót, abszolút nincs tekintettem rám, és úgy fel tud idegelni, mint még soha senki, és azt akartam, hogy minél előbb húzzanak el a francba innen. OK, persze én is hibás voltam, mert miért is akartam mindent egyszerre lehozni... de ha ők nem lettek volna itt, akkor mindez nem történik meg. Szóval, a legközelebbi ilyen alkalommal - ha lesz -, a gyerekeket kirakom az ajtó elé, aztán ott megvárhatják az anyjukat, én innentől nem foglalkozom velük, és kész. Beatrice még este felhívta Sekai-t, hogy hozzon nekem a kórházból vmi speciális vmit, amit ott használnak ilyen szitukor, - gondolom vmi fásli féle -, mert ő annyira sietett haza, hogy ott felejtette. Kíváncsi leszek, hogy legalább ezt megteszi-e.
Ma reggel felkeltem 7-kor, B. csinálta a beadandó feladatát az egyetemre, én meg Zane-nel kártyáztam a szobámba, aztán B. elvitte Zane-t a suliba, hazajött, mondtam, hogy már nem bírok egyszerűen feküdni, úgyhogy valahogy levergődtem ide a nappaliba, iszonyú fájdalmak közepette. Felpolcoltuk a lábamat, B. csinált nekem teát, lehozta a szobámból a laptopomat, mondta, hogy ha vmi nem kényelmes, vagy ha vmit szeretnék, akkor csak szóljak. Tényleg nagyon rendes velem, és jobban aggódik, mint én, és nem azért, mert hogy nem tudok semmit se csinálni.
Mérges vagyok, mert ma akartam menni a városba, vásárolgatni, és ráadásul az idő is egész tűrhető, én meg mégis itthon vagyok, és az elkövetkezendő 1-2 hétben nem is hiszem, hogy ki fogok tudni mozdulni. :( Utálom, utálom, utálom.
