Megint régóta nem írtam a blogba, mert nem volt se időm, se energiám. 6 + 6 nap, és végre Magyarországon leszek! Ez a hétvége nem lesz egyszerű, mert B. végig itthon lesz. De majd megpróbálok Zane-nel elhúzni a parkba, vagy fogalmam sincs. Nem akarom már semmin se idegesíteni magamat, már mindent elviselek, csak legyen VÉGE!
Kerek 1 hétig kórházban voltam hasnyálmirigy gyulladás miatt, 7 napig kaptam infúziót, ahogy lekapcsoltak róla, én rögtön hazakönyörögtem magamat, ami így utólag belegondolva nagy butaság volt. + 1 hét antibiotikum szedése után most már úgy érzem jól vagyok. Az angliai kórház, hát... sajna nem sokban különbözik a magyartól. Beatrice osztályán voltam, nagy-nagy szerencsémre, így triplán odafigyeltek rám, és megvolt mindenem, amúgy meglehetősen rosszabb sorsom lett volna. Nem sietik el a vizsgálatokat, mindenre több napot kell várni, hacsak nincs vki a hátad mögött, aki tud intézkedni, és nyomást gyakorolni az épp aktuális kezelőorvosra. Iszonyú nagy a fejetlenség, nem egy orvos alá tartozol, mindig az épp ügyeletes foglalkozik veled. A kaja 10-ből 10 pontos (bár én nem bírtam sose enni, az étlap alapján mondom, 3 fogásos menük, te válogatod össze sok-sok fajtából, hogy mit szeretnél enni), a tisztaság 10-ből 2 pontos. Ez utóbbin teljesen le voltam döbbenve, áhh, nagyon undorítóak voltak a zuhanyzók, wc-k. A nővérek hozzáállása az én esetemben 10-ből 10, amúgy max. 8 körül. A szaktudás... 10-ből mondjuk 6. Szerintem Magyarországon sokkal jobban képzett orvosok-nővérek vannak. --> Ugyebár mikor először rosszul lettem, még régebben, a sulinál, amikor begörcsölt az epém, és nem tudtam, hogy az epém az, és kihívták a mentőket, akkor a mentőorvos rögtön azt mondta, hogy biztos a szívemmel van probléma. Mondtam neki, hogy mit ettem, hogy hol fáj és hogyan, minden tünet egyértelműen epegörcs tünet volt, de ő továbbra is tukmálta rám, hogy nem-e zsibbad a karom és stb. Hiába mondtam, hogy NEM! Aztán... a mostani alkalomnál, már 2 napja görcsölt az epém, de vmi iszonyúan, és 3. nap reggel elkezdtem hányni, ha csak egy fél korty vizet ittam, az is 2p múlva kijött belőlem. Beatrice reggel felkelt, látta, hogy szarul vagyok, kérdezte mi a baj stb. Kért 1 óra haladékot a munkahelyén, meg elintézte, hogy Zane-t Sekai eldobja a suliba, de én csak nem lettem jobban. Elindult dolgozni, mondta, hogy majd később hív, hívott is egy óra múlva, mondta az instrukciókat mit-hogy próbáljak csinálni, de egyre rosszabbul voltam. Végre jött Sekai, elvitte Zane-t, én valahogy összeszedtem magamat, de már abszolút semmi erőm nem volt, és egyre jobban nem kaptam levegőt a görcsöktől. Hívtam B.-t, mondta, hogy hívjam a mentőket. Hívtam... elmondtam egyértelműen, hogy mi a szitu, 5p múlva kint volt a mentő. Mindenáron a sheffield-i kórházba akartak vinni, mert hogy ők onnan jöttek, de megmondtam, hogy én ide Rotherham-ba akarok menni. Felvették az adataimat, rátettek vmi gépre, adtak vmi gyógyszer félét, hogy a fájdalmaim enyhüljenek, de persze 2p múlva hánynom kellett tőle. :( Végre elindultunk a kórházba, odaértünk, kitettek, és onnantól kb. 10 percig senki nem foglalkozott velem, míg el nem ájultam. Aztán kezdődött a szenvedés, abszolút nem voltam magamnál a fájdalomtól, emlékszem, hogy kérdezősködtek, de nem tudtam válaszolni, csak B. nevét mondogattam kétségbeesve. A nő ordított velem, hogy márpedig amíg nem válaszolok a kérdéseire, addig nem hív orvost, és nem kapok fájdalomcsillapítót stb., de közbe hála égnek megérkezett B. és egyből lett orvos, bekötötték az infúziót, kaptam morfiumot, hogy kicsit jobban legyek. Amint beadták, a fájdalom szinte el is illant /kis időre/, de jött vele a szédülés, szó szerint forgott velem a vizsgáló, és mindent elmosódva láttam. Tökre megijedtem, de mondták, hogy ez normális, ne aggódjak. Kaptam hányáscsillapítót is intravénásan, aztán röntgen, és végül felvittek egy osztályra. Jött egy kedves nővér, elmondta a nevét, meg hogy ő fog du. gondoskodni rólam stb. és ne aggódjak, tudja, hogy B. au-paire vagyok, és B. is itt van ezen az osztályon. OK. Elaludtam, majd arra ébredtem, hogy vizit van, és az orvosok ott tanakodnak felettem. Mondták, hogy hasnyálmirigy gyulladásom van, sokáig infúziót fogok kapni, napi 4 litert, és hogy egyáltalán nem ehetek semmit, és egyetlen kortyot sem ihatok, a gyógyszert és mindent intravénásan fogok kapni. Az első 2 napot rettenetesen nehezen viseltem, nem éhes voltam, hanem iszonyú szomjas, teljesen ki volt száradva a szám stb. :( Ez 4 napig volt így, utána el kellett kezdenem fokozatosan enni és inni. Az ivással nem volt olyan nagy gond, na de az evés... nem ment, rá se bírtam nézni a kajára, ahogy megéreztem bármilyen kaja illatot, rögtön forgott a gyomrom. Így aztán szendviccsel próbálkoztam... a 7. napon sikerült megennem egy egész szendvicset. Azt ugye mondanom sem kell, hogy naponta 4x vettek vért, 7 nap alatt 4x szakadt ki az infúzió a kezemből, és volt olyan doki, aki csak 5. próbálkozásra tudta bekötni az infúziót. :( A vérvételeknél ennél is rosszabb volt az arány, volt hogy többen is próbálkoztak, de 2 napig senki nem tudott vért venni tőlem. 2 óránként mérték a lázamat, és a vérnyomásomat (éjjelente is!). A lázam végig 38.5-39.5 között ingadozott, így ventillátorral az arcomba kellett aludnom, és lennem folyton. Nem értettem miért jó az nekik, de mindegy is, túléltem. 7 nap után mikor lekapcsolták az infúziót, én rögtön hazakönyörögtem magam. Nagyon gyenge voltam, a kocsiig alig bírtam kisétálni. Hazaérve, mikor megláttam a kupit, már inkább mentem is volna vissza. Beatrice semmit se csinált, amíg én nem voltam itthon, és ez annyira felháborított.
Most ott tartunk, hogy én tartom magamat az elhatározásomhoz, vagyis hogy nem jövök vissza. Persze nem mondtam meg neki, mert nem akarok balhét, veszekedést. Nyugalmat akarok! És mielőbb távozni innen... Még 6 nap!!! B. tartozik 3 heti fizetésemmel (úgy, hogy levontam azt az 1 hetet, amíg a kórházban voltam!)...
Aug. utolsó napjaiban fogok visszatérni Angliába, azon belül pedig Bexley-be (London külvárosa).
